Source - In English

 A nagy interjú: Stephen Tompkinson

2003. Március 6.

Stephen Tompkinsont leginkább egy kedves férfiként ismerjük, aki beleszeret egy kedves ír lányba, és kedves dolgokat tesz kedves ír emberekkel. Valóban kedvesen üdvözöl engem, és a szívélyes „’Elló Tom-ja” barátságos nagybácsijaimra emlékeztet és a lancashirei forró teáskannákra. Ki is találhattam volna, hogy bársonyt fog viselni.

Legelőször is nyíltan áradozik az új produkcióról, az Arsenic and old Lace-ről és azokról, akikkel elkezdődött. "Félelmetes, amit teszünk, pillanatnyilag is áll a bál. Ez a mű több mint hatvan éve sikeres már. Kicsit olyan, mintha egy hullámvasúton ülnénk, amit az úton kell tartani, és közben még kapaszkodni is.”

Arsenic and old Lace egy klasszikus komédia erős 1940-es évek érzéssel. Mortimer Brewster történetét meséli el (a hozzáillően tágranyílt szemű Tompkinson játsza), aki egy idősebb nénikéjét látogatja meg, hogy bejelentse neki közelgő esküvőjét. Érkezését követően Brewstert megzavarja, hogy az alapvetően vsszafogott vendéglátói lényegében tömeggyilkosok. A néni a bátyjával él, Teddyvel, akinek a meggyőződése, hogy ő Theodor Roosevelt és minden lehetséges alkalommal „Támadás!-t” kiált.

A darabot 1444 alkalommal adták elő a Broadwayen, de a legemlékezetesebb az 1944-es megjelenése filmen, Cary Granttel Mortimer szerepében. Zavarja-e Tompkinsont, hogy minden csattanót Grant finomra csiszolt árnyékából kell kiemelnie? „Nem aggódom, amíg mindenki megkérdezi, hogy milyen ijesztő lehet ez számomra! (..és nem látszik magától! A ford.) A film mindig is a kedvenceim közé tartozott, de képesnek érzem magam arra, hogy a szerepet magamtól játszam el, amint sikerül azt a felejthetetlen hangot kiűzni a fejemből.”

De hogyan képes amerikai akcentust játszani a színpadon, született amerikaiak társaságában? Egy másodperc alatt vált a lancashirei dallamos hangsúlyozásból a new yorki vontatottba: „figyelj, mostmá’ helyre kéne tenned Gorgeot, újra meg akarja nézni a darabot ma este, én nem tehetem ezt.” Ugyan a válasznak semmi értelme, de a kiejtés hibátlansága feleslegessé is teszi a kérdésemet. Az a tény, hogy számos amerikai néző (aki valamilyen fatális véletlenből nem látta egyik kábelcsatornán sem a Ballykissangelt), azt hiheti, hogy Stephen egy tisztességes amerikai, amit megerősíthet hanghordozásának eredetisége.

 „Amíg mindenki megkérdezi a Cary Grantes dolgot, addig nem kell aggódom!”

Kesselring komédiája már 64 éves, de Tompkinson nyomatékosan elutasítja, hogy elavult lenne. „A nézőközönségünk nagyságából és a pozitív visszajelzésekből ítélve, a darab kiállta az idők próbáját.”  Tompkinson arra is rámutat, hogy az amerikaiak a nézők között, akiknek ismerős a darab számos Broadway-feldolgozása, kedvükre valónak találták ezt a felújítást.
 

A darab egyik legnagyob húzása, - az angol és az amerikai nézők kedvére- Michael Richards jelenléte, akit milliók ismernek, mint a felejthetetlen Kramert a Seinfeldből. (egy filmsorozat. – A ford.) Hogy tetszett Tompkinsonnak együtt dolgozni amerika egyik legnagyobb komikusával? „Élvezetes volt. Hogy őszinte legyek, igazán elhúzták előttem a mézesmadzagot, mielőtt megkaptam a szerepet.

Igazán nagy rajongója vagyok, és ez eddig a legközelebbi, amikor egy olyan személyiség mellett dolgozhattam, akit Buster Keatonhoz vagy Jacques Tatihoz lehet hasonlítani. Ilyen lehetőség egyszer adódik egy életben, és én két kézzel ragadtam meg. Ő egy nagyszerű fickó.” Azt is elmondta, hogy szerinte az amerikai sztárok beáramlása a WestEnd-re, általában véve nem egy rossz dolog. „Szerintem sok embert behoz a színházba, aki egyébként nem jönne. A színháznak nézőkre van szüksége, így ez csak jó dolog lehet.”

Van abban valami felszabadultság, ahogy Tompkinson megerősíti, hogy Michael Richards azon hasznos emberek egyike a világ angolul-beszélő részén, aki nem látta a Ballykissangelt, és így nincsenek előítéletei a személyével, vagy a színészi játékával kapcsolatban. Még mindig bosszantja az állandó összehasonlítás azzal a „helyes pap-gyerekkel a tévéből ”? „Nem, nem igazán - ha ez az ami miatt az emberek bejönnek és megnézik az előadást, akkor nem fogom megharapni a kezet, ami etet engem. Szerencsére, habár remélem csináltam más emlékezetes dolgot is. Szerintem sokan emlékeznek még a ’Drop the Dead Donkey-ra’ és Damien és Father Peter elég különbözőek.”

Az eltérő szerepek ellenére, Father Peter kedves arcának kombinációja a drog és szex-botrányok hiányával teszik, hogy Tompkinson arculata szerint olyan nagyon rendes fickó. Jogos a megítélés, vagy ő olyan báránybőrbe bújt farkas? „Nem szabályos ezt tőlem kérdezni! Ha tényleg gonosz lennék, úgyis hazudnék! De ha a feleségemet vagy a két éves lányomat kérdezi, akkor tényleg egy egész visszafogott pasas vagyok.”  Habár, ahogy ő maga rámutatott, nem ezt mondaná-e egy szörnyű zsarnok is a megnyerő színész szerepében pózolva egy nyílvános interjún?

 „Ha gonosz lennék, úgyis hazudnék”
 

Gonosz vagy sem, Tompkinson folyamatos munkalehetőséget élvez mióta a végzett 1985.-ben  (The Central School Of Speech And Drama) és egyenesen belesétált a savanyú Damien Day szerepébe a Drop the Dead Donkey-ban. Miután a televíziós sorozatokban összeszedte a bátorságát, olyan előadásokba válogatták be, mint az „All Quiet on the Preston Front”, „Grafters”, „Ted and Alice” és az „In Deep /Titkos küldetésben/” (ahogy a Bally-K-be is ).

Ez idő alatt, csak kisebb színpadi szerepeket vállalt, a Manchester Royal Exchange, Royal Court and Bush előadásaiban tűnt fel, és turnézott, mint Tartuffe a National Theaterrel.

A televízió előtérbe helyezése a karrierjében lehetőség, vagy választás eredménye? „Elég sok múlott a lehetőségeken. Mint színész, nem igazán tudod igazgatni a saját karriered, de ha lehetőségem lett volna, azt hiszem ugyanígy csináltam volna. Úgy gondolom, hogy a TV sokkal nyereségesebb, és ha már csörög valami a zsebedben, visszamehetsz a színházhoz, ami sokkal személyesebb.
Ennyit megtehetsz magadért – habár lehetetlen túltenni magad a minden esti szenvedésen – mert olyan lámpalázas leszel.” Van olyan színházi szerep, amit nagyon szeretne eljátszani? „Szeretném egy nap eljátszani a III.Richárdot. Ő egy utolsó gazember. De szeretem azt hinni, hogy vannak olyan nagy szerepek, amiket el fogok játszani, de még nincsenek megírva!”

 „Több, mint 50 bársonyzakóm van”
 

Túljutva a legfontosabbakon, mint a színjátszás, a karrier és az emberi morál összegzése, a beszélgetés végül valami egészen fontosnál köt ki: Stephen érzéke az öltözködéshez. 1998-ban, amikor az utolsó hivatalos leltár volt a gardróbjában, Stephennek 40 darabja volt a rá annyira jellemző bársony öltönyökből, mind egyéni név-címkével ellátva, szín szerint rendezve. Honnan jött ez a szenvedély? „Ez csak egy véletlen baleset a fazonnal valójában, felvettem egy három-negyedes hosszúságú öltönyt, némi frakk-kabát beütéssel. Aztán találkoztam egy William Hunt nevű szabóval, aki ezekre specializálódott.”

Romantikus rész is van Stephen zakó-szenvedélyének történetében, egy olyan mese, ami egyetlen romantikus komédiából sem hagyható ki: „Igazán megtetszett a hölgy, aki a szabónál dolgozott, ezért újra és újra vissza kellett mennem – öltönyöket venni, amikre nem volt szükségem – azért, hogy megpróbáljak randit kérni tőle! Ő ma a feleségem.” Meg tudja becsülni, hány bársony-szörnyűsége van jelenleg? „Már nem számolom. Több, mint ötven gondolom – remélem, megállok 52-nél és akkor az év minden hetében másikat hordhatok…” Stephen tagadja, hogy megvilágosodott volna, mikor rájött, hogy szeret öltözködni. „Volt egy csoportunk a Sixth Form alatt, akik bizonyos okokból szerették a turkálós zakókat. Azt hiszem a példaképünk valaki olyan lehetett, mint Cary Grant.”

Stephen Tompkinson úgy tűnik, nagy emberek nyomdokain jár.

____________________________________________________

Eredeti megjelenés: http://www.officiallondontheatre.co.uk/news/biginterview/display/cm/contentId/73817

fordította: Benda Boglárka